Az egész még szombaton este kezdődött, amikor is Milánnal egy családi szülinapra voltunk hivatalosak. Hétre mentünk, így anyu és hugom jöttek át Pannára vigyázni. Mivel napközben többször is vigyáztak rá, és soha nem volt semmi gond, most is úgy váltunk el Pannától, hogy reggel találkozunk...
Épphogy megettem a vacsit, csörög a teló. Tesóm, háttérben Panna keserves sírása. A fürdés még okés volt, utána a vacsinak anya nélkül már nem olyan frankó volt az íze, nemis fogyott sok belőle. Aztán kis játék, és mikor elálmosodott, akkor esett le a tantusz, hogy hoppá, anya sehol... Na, sírás elkezdődik, óriási krokodilkönnyek, semmi nem jó, semmi nem nyugtatja meg... Úgyhogy anya haza!
Hazaértem, még ment a hüppögés egy darabig, aztán elaludt a kezemben... Hiába, anya csak egy van! :o) És én nem bánom, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Úgysem akarok nélküle sehova sem menni, és pár év múlva meg már úgyis tojik a fejemre! Most legalább én vagyok a legfontosabb neki... :o)))
Ja, és az ébredések...
Mindez - a sírás kezdete és a legnagyobb intenzitása - olyan 20.30 körül lehetett szombaton. Panna azóta MINDEN NAP, PONTBAN FÉL 9-KOR felsír! Mindegy, hogy fél 7 óta vagy 8 óta alszik, a fél 9-es ébredés megvan. Sír, feláll a kiságyban. Én bemegyek, felveszem, kihozom, leülök vele a fotelba, és szinte már abban a pillanatban alszik is vissza... Valahogy bevésődött, hogy akkor anya nem volt, és meg kell bizonyosodni, hogy most itt van. :o)))
Reméljük azért egy idő után elhiszi, hogy nyugodtan alhat, nem megyek sehová... :o)
vinczeo 2009.12.10. 22:51:16