Pár hete sikerült Pannát kissé "elrontani"... Egy-egy éjszakai ébredése és "anyaaa-anyaaaa" kiabálása után, nem volt mindig kedvem az ágya mellett ücsörögve, hajnali 2-kor kivárni míg visszaalszik, így az esetek többségében a mi ágyunkban fejezte be az éjszakai pihenését... :o) Tulajdonképpen ezzel senkit nem zavart, Milán csak reggel, mikor ébredt, vette észre, hogy valaki odaköltözött az éjszaka közénk. Mindenki jól aludt, nem volt ezzel semmi gond. Egy darabig...
Aztán Panna - merthogy nagyon rafkós kis nőszemély - hamar megtanulta, hogy egy kis sírás után azonnal jöhet "apa helyére", és hogy ott milyen szuper anya nyakát átkarolva aludni. (Ami tényleg az, ezt nem tagadhatom!!! Imádom, mikor hozzám bújva alszik el, és érzem a kis szuszogását!!! Vagy amikor már félkómásan azt mondja: "Szeretlek anyucikám!") Szóval mindennek az lett a vége, hogy már egyáltalán nem volt hajlandó a saját ágyában aludni esténként, mondván: "Nem jó enyém ágyam, szúúúrós, böki a lábamat...!" Igen-igen, kifogások gyártásában már két évesen is szuper a csaj!!! :o))) Addig volt hajlandó az ágyában maradni, amíg ott kuporogtam mellette és vagy a kezét fogtam, vagy az arcát simogattam, vagy odahajtottam a fejem mellé... El lehet képzelni mennyire volt ez kényelmes (ezért is vittem át a legtöbbször inkább mellénk...).
Na, de tegnap este Milánnal bekeményítettünk, mondván ez így nem mehet tovább (persze neki könnyű, nem őt kelti Panna éjszakánként...). Ok, gondoltam, próba cseresznye. Felidéztem a Zone Club és LifeNetwork csatornákon látott "szuperdadás" műsorokat, és azokat a részeket, ahol a csemeték nem voltak hajlandók a saját ágyukban, szobájukban aludni. Ott mindig azt javasolták, hogy keménynek kell lenni, az esti lefekvéskor el kell köszönni, jó éjszakát, puszi, stb., aztán kijönni a szobából. Előtte még elmondani, hogy anya és apa kint van, ha valamire szükséged van, szólj. Na, belevágtunk! :o)
Panna lefektetése, kis szereti-szereti, anya fogd a kezem, simogass, feküdjél le te is, stb., szokásos műsor. Aztán elmondtam, hogy most mindenki a saját ágyában alszik, Panna is, és hogy most anya kimegy, de szóljon, ha szüksége van rám. Erre persze máris krokikönnyek, és "anyucikááááááááám nem kell kimenni" és "apa helyére akarok menni" és "nem jó enyém ágyam, böki lábamat", stb. De én hátra sem néztem, kijöttem, ajtó becsuk. Fél perc és Panna már az ajtót nyitogatja, folyamatosan mantrázva a fentieket... Akkor én megint be, szó nélkül Pannát vissza az ágyába, betakar, puszi, és ki. Panna újra az ajtóban, keservesen sír, jönne ki... Én ismét be, ismét ágyba tesz, betakar, puszi, ki. Panna ha lehet még jobban sír, megint az ajtót nyitogatja. Én megint be... Itt megjegyzem, hogy érdekes módon, könnyek már nem voltak az arcán, inkább dühös lehetett, hogy most nem ér a sírása semmit.
Na ezeket a köröket kb. 10-15-ször eljátszottuk, néha apa is besegített, aztán a végére mi győztünk. Vagyis inkább 1-1 lett az eredmény. Mert az utolsó körnél szótlanul leültem mellé az ágyra, megfogtam a kezét, és kb. fél perc alatt bealudt. És szó nélkül aludt reggelig, sőt, én keltettem, hogy indulni kellene az oviba!!! :o)))
Ezek után kíváncsi leszek a ma estére, tuti lesz még pár körünk ez ügyben!!! De - egyenlőre - kitartó vagyok (pedig annyira jóóóó volt összebújva aludni!!!)! :o)))
Utolsó kommentek