Pontosan egy évvel ezelőttre voltam kiírva Pannával... Ma vonultunk be a kórházba, amit akkor nagyon úúúúúútáltam! Az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy Panna meggondolja magát és végre kíváncsi lesz a kinti világra anélkül, hogy siettetnék a kibújását. De nem! Az én lányom olyan remekül elvolt a pocakomban, hogy még 10 napot együtt töltöttünk... :o))) Így végül már a 42. hétben voltam, amikor hajlandó volt végre elindulni. :o)))
Most pedig már itt szaladgál körülöttem, egész nap jön-megy, játszik, kutyázik, dumál, feltartott ujjal mutogatva magyaráz az ő kis nyelvén valami olyasmit, hogy "Anyaaaaaaaaaaa, nem ééééééééérteeeeeeeed???" - legalábbis az arckifejezéséből erre következtetek. :o))))
Sokszor még mindig hihetetlen, hogy ANYA vagyok, és hogy ő itt van nekünk. Tényleg egy csoda, és ezzel azt hiszem minden szülő egyetért velem... :o)
Utolsó kommentek