Már biztosan tudjátok, de azért legyen itt is megörökítve:

2009. április 17-én, hajnali 1 óra 40 perckor megérkezett közénk Molnár Panna, a maga 3100 grammos súlyával és 54 cm-ével!

Megpróbálom leírni a szülés történetet, talán most már nem bőgök közben... Ha eszembe jut, mindig pityereghetnékem van, olyan hihetetlen még mindig az egész anyaság...

Előre bocsájtom, nem az az amerikai filmekbe illő, "jaj, elfolyt a vizem és két perc múlva már kisminkelve, kisimult arccal fekszem a szülőágyon a gyerekkel" típusú történet lesz. Tudtam, hogy fájdalmakkal fog járni, de eddig nem igazán ismertem, mi is az igazi fájdalom... Amúgy közhely, de tényleg megéri! Ez az egyetlen fájdalom a világon, aminek van értelme, mégpedig egy gyönyörű kicsi lány! :o)

Szóval, már majdnem két hete voltan bent a kórházban. Ezalatt az idő alatt megismertem a nővéreket, orvosokat, sok-sok kisbabát "engedtem haza" az osztályról. Többek között barátosném, Eszter is hazamehetett kicsi Lilijével, pár nappal beelőztek minket. :o) Tündéri a kislánya, és a szülése is viszonylag könnyen ment, ügyesek voltak mindketten!

Csütörtök reggel (április 16.) megkaptam immár a 4. OTT infúziómat. Az előző keddihez képest már bírtam rendszeres és viszonylag erős fájásokat produkálni a CTG szerint. Mikor a 70-esig felkúszott a fájásmérő, én még mindig vigyorogva mondtam, hogy ez a fájás??? Aztán visszaemlékeztem Eszter szavaira, aki azt mondta, hogy a szülés közbeni vajúdáskor a 20-as fájást érzem majd olyan erősnek, mint az OTT alatti 70-est... (igaza lett).

Lefolyt a reggeli infúzió, közben megvizsgált a szülésznőm, és mintha szivárgott volna ismét valami. Valami zöldes... tehát ha magzatvíz, akkor az azt jelentette, hogy a baba belekakilt, ami nem túl jó. Dokim is megvizsgált, ép buroksapka, tehát ha burokrepedés, akkor az max. valahol fent lehet. Még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy ebből ma szülés lesz, ő azt javasolta, pihenjek, mert holnap nagy napunk lesz. Ha nem indulnak meg a dolgok, reggel kapok még egy OTT-t, és akkor már tutira megyünk. Megnézett ultrahanggal is, ott is mindent rendben talált, volt még elegendő magzatvíz, a burokrepedést nem észlelte, baba rendben, áramlás rendben, lepény rendben. Úgy váltunk el, hogy akkor reggel találkozunk az infúzió miatt.

Klári, a szülésznőm azt mondta, sétálgassak azért, hátha...

Az OTT okozta reggeli görcsök megmaradtak egész délelőtt, rendesen éreztem őket, bár nem fájtak. Aztán délre ezek is elmúltak. Megint nekikeseredtem, hogy akkor ma sem szülünk még...

Délután jöttek látogatni, anyuval és Milánnal róttam a köröket lent a kórház kertjében. Elkezdtem ismét fájogatni, és a mérések szerint hol 20 percenként, hol 8 percenként jöttek a keményedések. Dehát olyan össze-vissza, hogy nem gondoltam, hogy történés lehet. Este Milán elment még edzeni, de mondtam neki, telefon legyen elérhető közelségben, hátha... A kórházi cuccai már a kocsiban voltak egy ideje, ezzel nem volt gond. :o)))

Este, olyan fél 8 körül már eléggé fájdalmas keményedéseim lettek, olyan felszisszenős félék. Már meg kellett álljak miközben jöttek, sehogy sem volt kényelmes, ülni például már nem tudtam alattuk. Ismét mértem őket, 25 perc az első, 20 perc a második, 10 perc a harmadik... Na ekkor hívtam a szülésznőmet telefonon, aki szerencsére ügyeletes volt a nőgyógyászaton, úgyhogy jött is egyből, hogy megnézzük, mi a helyzet.

Képzeljétek, mire a szobámból elértünk a szülőszobára (kb. 50 méter), addigra a fájásaim úgy begyorsultak, hogy 2-3 percenként jöttek. Na, mondom, ennek fele sem tréfa! :o)

Klári megvizsgált, mondta, hogy haladunk, már két ujjnyira nyitva vagyok, és a méhszájam is felpuhult. Feltettük a CTG-t és néztük a kicsi szívhangját és a fájások intenzitását fél órán keresztül, hogy tudjuk biztosan, elindult valami. Közben szóltam apának, hogy készülődjön, kilenc körül jöhet is, mert úgy tűnik Panna végre ki akar bújni! :o)

Még apa beért, én megkaptam a kórházi köntösöm, és Klári előkészített a szüléshez. Ez egy kis fazonírozást jelent és az elmaradhatatlan beöntést. Hát, nem kívánom senkinek azt az érzést, mikor 2 perces fájások közben még egy hasmars szerű érzéssel feltuningolva a wc-n töltöd az időt. Szörnyű... Nem jó ülni, nem jó állni, és csak jönnek és jönnek... De itt még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet. Kb. fél órát töltöttem a mellékhelyiségben, közben zuhanyoztam jó forró vízzel (ez nagyon jól esett), és egyre erősödött a fájások intenzitása. Mikor úgy éreztem minden kijött, aminek ki kellett, visszavánszorogtam apához, aki addigra már csini zöld szerelésben várt a szülőszobán. Szegény mikor meglátott, csak mosolyogni tudott, képzelem milyen fejet vághattam.

Rámkötötték a CTG-t, hanyatt fekve kellett lennem, ami valljuk be, nem a legkényelmesebb vajúdó pozíció. Nagyon mocorogni sem lehet, mert akkor elmozdul az érzékelő fej a hasamon, nem halljuk a baba szívhangját, nem jól méri a fájásokat, stb. Szóval hanyatt fekve vajúdtunk, Milán a gép alapján mindig szólt, amikor jöttek a fájások, és jelezte, mikor múltak el. Nagyon jó volt, hogy így mondta, bár én is éreztem őket rendesen, de mégis, valahogy megnyugtatott. Sokaktól kérdeztem korábban, hogy milyen érzés lesz a vajúdás? Hogy fog fájni, hol fog fájni, stb. Úgy képzeljétek el, mintha a hasatok felső részéből kiindulva valaki megmarkolná a belső szerveiteket (méhet), és végig maszírozva, szorítva egyre lejjebb és lejjebb menne ez az érzés, a derekatokon át a hasatok alján keresztül, egészen a combtövetekig, ott pedig mintha szét akarna robbanni minden, annyira feszít. Hát nem kellemes, az tuti. Két kézzel szorítottam az ágyat, és igyekeztem mélyeket lélegezni alattuk és magamban 20-tól számoltam visszafelé, várva a végét.

Közben doki is és a szülésznő is megvizsgáltak párszor, persze mindig fájás alatt, ami még dobott egyet a dolgon. Hát húúúú... Próbálták a méhszájat simítgatni, hogy segítsék a baba fejének útját. A jó hír az volt, hogy szépen tágultam, tehát haladtunk előre. Aláírtam az EDA-hoz is a hozzájárulást, úgyhogy felkötötték az infúziót, ami kell előtte, és vártuk hogy lecsepegjen és megkaphassam az érzéstelenítőt. Nagyon vártam már, mert kezdtem elfáradni, semmit nem tudtam pihenni a fájások között. Az EDA-t a dokim kötötte be, ez sem volt egy könnyű feladat, jól megdolgoztattam szegényt. Fekve nem sikerült úgy domborítanom, hogy be tudja szúrni a kanült a megfelelő helyre, próbálkozott többször is, de nem ment. Ebből semmit nem éreztem szerencsére, kaptam előtte egy érzéstelenítő injekciót, így csak annyit hallottam, hogy megint nem jó, rövid a cső, nem ér be a helyére, ismét próbálkozom, stb. Itt kezdtem elkeseredni, mert már mondogatta a szülsznőnek, hogy lehet nem fog menni az EDA, mert nem tudja beszúrni. Hát sírni tudtam volna... Aztán szerencsére kitaláltuk, hogy próbáljuk meg az ülve domborítást, hátha úgy könnyebben megy majd. És igen, sikerült végre!!! Ezúton is köszönöm dotor úr kitartását! Amint megkaptam az érzéstelenítőt, nagyon jó lett minden! Fájások a gép szerint ugyanúgy megmaradtak, de én nem éreztem már őket olyan intenzíven. Mennyei volt kicsit pihenni...

De nem tartott túl sokáig, kb. fél óra és a hatása kezdett elmenni. Viszont nagyon szépen kitágultam 4 ujjnyira tőle! Szuper, hamarosan baba lesz, márcsak egy kicsit kell kibírni! Gondoltam én... Közben kaptam oxitocin infúziót, hogy az EDA által produkált fájásgyengülést ellensúlyozzuk (bár én nem éreztem, hogy gyengült volna, de a gép ezt mutatta).

Újabb fájás alatti vizsgálat, már csak a méhszáj egy kis része van útban a fejnek. Mondták, hogy még pár fájást megvárunk, hátha eltűnik az is. De sajnos nem így lett... Már kiment az EDA hatása, és vagy háromnegyed órája marha erős, intenzív fájásokat produkáltam, de még mindig útban volt a méhszáj, nem akart teljesen kisimulni. Bevallom őszintén itt már nagyon el voltam fáradva... :o((( Semmi erőm, csak már a végét szerettem volna látni. Bármi megoldásban benne lettem volna ekkor már, csak szűnjön meg a fájdalom. A baj az volt még a méhszájon kívül, hogy nem igazán éreztem a tolófájásokat, azt a bizonyos kakilós érzést. Ugyanúgy fájt a dolog, mint eddig. A szülésznőm utasításai alapján elkezdünk nyomni. Milán tartotta a fejemet, levegő be, nyomás a has aljába, a fenékhez, levegőcsere, ismét nyomás... Nem ment... :o((( Nem éreztem, hogyan kell, nem jól csináltam, csak a fejemben nyomtam (ki is jöttek a hajszálerek másnapra), nem tudtam lepréselni a levegőt a hasamba.

Doki ekkor szólt az ügyeletes kollégájának, jöjjön kicsit segíteni. Ügyeletes felült a fejem mellé az asztalra, könyékkel a hasamba, nyomtam én, nyomtam ő, doki lent próbált segíteni, de így sem ment a dolog. Mint kiderült, Panna feje nem teljesen középen helyezkedett el, ezért nem tudott a méhszáj teljesen rásimulni, és ezért nem tudott kibújni már vagy egy órája. A szívhangja néha visszaesett 90 környékére, ezért így vagy úgy, perceken belül világra kellett segíteni.Én már teljesen kész voltam, elfáradtam, semmi erőm nem volt, csak a végét akartam.

Doktor úr ekkor döntött úgy, hogy vákumos rásegítés lesz, a kis fejét valahogy irányba kell fordítani. Apát kiküldték (szegénykém jól meg is ijedt, hogy mi fog történni, egyik percről a másikra felpörögtek az események), szülőágyat átalakították, lábak fel, kikötözve, szülésznők körülöttem, csecsemősnővér készenlétben, egyik doki a fejemnél, könyékkel a hasamban, másik a lábaimnál, valami berreg, zúg a kezében, érzéstelenítő injeció beadva a gátmetszéshez... És akkor a következő fájásnál együttes erővel nyomtunk. Összeszedtem magam, ahogy csak bírtam, préseltem a levegőt, doktor úr könyöke a hasamban, lent a metszés megejtve (nem éreztem, csak hallottam), baba fejére a vákum rátéve. Levegőcsere, újabb nyomás, és éreztem, hogy igen, jön kifele! Újabb levegőcsere, és a 3. nyomásra kicsusszant ez a tündérke! És igen, tényleg megszűnik minden fájdalom, egyik pillanatról a másikra. Csak az volt a fontos, hogy ott van, és jól van! Rátették egy másodpercre a hasamra, csak egy véres csomagot láttam belőle, aztán már vitték is. Kellett pár pillanat, mire felsírt, de szerencsére semmi gond nem volt. Leszívatták az kis orrát, tüdejét, és vitték ki apához fürdetni, és rendbe tenni. Nem lett csúcsos a buksija a vákumtól, csak egy picit bepirosodott. Ahhoz képest, hogy nagy babát jósolt a doki, a maga 3100 grammjával és 54 cm-ével átlagos méretekkel született. A túlhordás jelei annyiban látszottak rajta, hogy egy csepp magzatmáz nem volt már, és a kis kezei és lábacskái már feláztak a vízben, olyan kis öregemberesek, berepedezettek, ráncosak voltak.

Közben megszültük a méhlepényt, megvolt a szokásos küret és elkezdtek összestoppolni. Három varratom lett mindössze, se repedés, se semmi. Ezek sem voltak kellemes dolgok, de itt már hallottam Panna sírdogálását, és hogy minden rendben vele! Apával volt, és ez nagyon megnyugtatott. Hallottam, amit a csecsemősnővér győzködi Milánt, hogy legyen a pici második neve Roberta, mert az milyen szép, hallottam, ahogy dícsérik a kicsit, hogy milyen ritka a kisbabáknál az ilyen szépen rajzolt, erőteljes szemöldök, és hallottam ahogy apa beszél a kicsi lányához... Hihetetlen érzés, ahányszor rágondolok, mindig a sírás kerülget...:o)

Miután Pannát ellátták, Milán kivitte megmutatni a nagyiknak (akik titokban már ott várakoztak és drukkoltak pár órája a szülőszoba előtt), aztán elvitték őt egy picit melegedni az inkubátorba. Mi pedig maradhattunk a szülőszobán a kötelező megfigyelésre, és a jól megérdemelt pihenésre. Szerintem akkor kezdtük felfogni, hogy igen, mi szülők lettünk, van egy pici lányunk... :o)

Hát, nagyjából ennyi a történet. Nem egy álomszülés, de nekem/nekünk életem egyik legnagyobb élménye még így is. Ha most azt mondanák, holnap kezdjem előről azt az utolsó 24 órát, biztosan nemet mondanék, de azt hiszem kell pár hét/hónap és megszépülnek a dolgok. A lényeg, hogy itt van nekünk egy kicsi lány, aki napról napra szebb és szebb, akitől már most elolvadunk ha álmában elmosolyogja magát, és akire apa mindig azt mondja, hogy mennyire tökéletes, mennyire szép, milyen aranyos, ő el sem hiszi, hogy lehet egy baba ilyen gyönyörű...